Mutasd a KDNP honlapját! – kérte utolsó találkozásunkkor. - Én már nem tudom megtalálni. - Nézte a képeket, aztán lehanyatlott a keze. – Köszönöm – rebegte, kicsit nehezen érthetően. Még a családjáról beszélt. - Imádkozzál értük – kértem. - Tudod, minden olyan nehéz! – válaszolta.
Váli Miklós, az elkötelezett fényképész június 22-én, vasárnap a Korányi kórház hospice osztályán elhunyt.
Közel húsz éven át az MTI riportereként járta az országot, többnyire építkezéseket örökített meg. A cég archívumában számos felvételére bukkanhatunk a hetvenes–nyolcvanas évek épülő Magyarországáról.
Aztán hasad a hajnal, elérkezik a rendszerváltoztatás ideje, és Miklós egyszer csak ott találja magát a történések forgatagában.
Ma már sorra jelennek meg a történelmi értékelések a harmincöt évvel ezelőtti eseményekről. Mondanom sem kell, meglehetősen eltérő hangsúllyal abban a kérdésben: kié is az érdem. Ezek az értékelések egyben azért közösek: bármilyen politikai irányból is írták, valakikről mindig megfeledkeztek. A nemzet napszámosairól. Azokról, akik nem csak kiabálni, hőbörögni, okoskodni tudtak, hanem csendes, kevésbé látványos, persze lényegesen több munkát igénylő szolgálatukkal igyekeztek Hazánk sorsát jobbra fordítani.
A fényképész Váli Miklós az alakuló Magyar Demokrata Fórum soraiban találta meg a helyét. Ez nem csoda. Lezsák Sándor évtizedes szervező munkája a Lakiteleki Találkozó idejére beérett, nemzeti gondolkodású, hazájukért cselekedni kívánó emberek ezrei gyűltek egy szervezetbe. MDF-esnek lenni, nem párttagság, életforma volt.
A helyzet nem változik: a fotós járja az országot, és fényképez. A téma változott: életképek, rendezvények sora, portrék, képek a plakátokra, hirdetésekre.
Miklós az MDF kampánycsapatában ennél többet is vállalt. Nemcsak fotózta, szállította is a prominens előadókat, alkudozott a nyomdákkal és szervezett.
Több mint harminc éven át az ő képei jelentek meg a hírekben, az újságokban, a honlapokon. Az MDF dicstelen végeztével, az alapító elnök kizárása után – mint annyi más tagtársa – ő is a Kereszténydemokrata Néppárt berkeiben találta meg munkája folytatásához a lehetőséget.
A fotósról ritkán készül fénykép. Ő csak ment, elkattintotta a gépét és aztán még órákat dolgozott rajta, mert minőségi munkát akart kiadni a kezéből.
Utolsó éveiben a betegség ágyhoz kötötte. Így is, amíg tudta, igyekezett nyomon követni az eseményeket. Szemlézte a lapokat, felhívta barátai figyelmét egy-egy érdekesebb írásra, kevésbé feltűnő összefüggésre. Ahogy ereje elszállt, ezek az üzenetek elmaradtak.
Mutasd a KDNP honlapját! – kérte utolsó találkozásunkkor. - Én már nem tudom megtalálni. - Nézte a képeket, aztán lehanyatlott a keze. – Köszönöm – rebegte, kicsit nehezen érthetően. Még a családjáról beszélt. - Imádkozzál értük – kértem. - Tudod, minden olyan nehéz! – válaszolta.
Aztán néhány nap múlva a Jóisten magához szólította. 70 éves volt.
Nyugodjék békében!
csz
