„Ismétlem: a bolsevizmus azon a metafizikai föltevésen alapul, hogy a rosszból jó származhatik, hogy lehetséges, mint Razumihin mondja a Bűn és bűnhődésben: az igazsághoz keresztülhazudni magunkat. E sorok írója nem képes ezt a hitet osztani, és ezért feloldhatatlan erkölcsi dilemmát lát a bolsevik állásfoglalás gyökerében, míg a demokrácia – hite szerint – csak emberfeletti lemondást és önfeláldozást követel azoktól, akik tudatosan és becsületesen végig akarják csinálni. De ez, ha talán emberfeletti erőt igényel is, nem lényegében megoldhatatlan kérdés, mint a bolsevizmus erkölcsi problémája” – írta 1918 decemberében A bolsevizmus mint erkölcsi probléma című cikkében Lukács György.

Felvetésének általános érvényéből mit sem von le a tény, hogy bő három hónappal később ő maga a Vörös Ujság szerkesztője, majd a kommün népbiztosa lesz, így saját maga cáfolja személyes erkölcsi álláspontját.

A dilemmát úgy is megfogalmazhatjuk, hogy szentesítheti-e a cél az eszközt, és akkor máris Macchiavellinél járunk, akit a modern politika egyik előfutáraként tisztelnek sokan. Ők azt is vallják, hogy ez az alapelv bár erkölcsi szempontból nem szép, a gyakorlati politikában hasznos, így része is mindennapi életünknek. Lukács későbbi személyes döntése és az idő csak látszólag cáfolta fenti kijelentését. A világrendszerré épült szocializmus éppen abból adódóan bukott meg, hogy minden lényeges elemében hazugságnak bizonyult. Lukács fordulatával élve: nem igaz, hogy a rosszból jó származhat. A modern demokráciák – minden technológiai változás és manipuláció ellenére is – a mai napig azon az erkölcsi alapon nyugszanak, hogy a közügyek iránt érdeklődő, az információkhoz szabadon hozzáférő polgár tud leg­magasabb szinten dönteni saját közössége ügyeiről vagy éppen saját kép­viselőiről.

Ez egy demokráciában elvileg az akaratképzés minden mozzanatára érvényes, mégis különösen hangsúlyos a képviseleti demokrácia legfontosabb eseménye, a választás alkalmával.

Ha a politika szereplői arra hivatkozással, hogy ellenfelei lejáratják, nem nevezik meg jelöltjeiket, nem mondják el programjukat, ha azt a taktikát vallják, hogy a választás előtt nem lehet beszélni semmiről, utána viszont mindent meg lehet tenni, akkor valójában – a mindennapi bolsevizmus jegyében – arra tesznek kísérletet, hogy az igazsághoz hazudják keresztül magukat. Amikor egy sajtótájékoztatón vagy éppen egy elvileg nyílt utcai fórumon a politikus a kérdezőbe fojtja a szót, becsmérlő jelzőkkel illetve őt, vagy éppen válasz helyett csupán politikai ellenfeleinek személyeskedő gyalázására futja, akkor ugyanaz a bolsevik logika sejlik fel, amely a demokrácia alapjait rombolja.

Ha a politikai cselekvés kimerül a másikkal szembeni üres provokációban, a közállapotokkal kapcsolatos hergelésben, akkor a történelem süllyesztőjében eltűnt bolsevik elődök elégedetten csettintenek bugyrukból.

Naivitás lenne azt várni, hogy a hazugság, az álságos magatartás, a provokáció és a gyűlöletkeltés egyik napról a másikra eltűnik hétköznapjainkból. Ősi gyarlóságaink ezek, amelyek nemcsak a politikában, de az élet minden területén jelen vannak, és lesznek is talán, míg ember létezik. Tőlünk, polgároktól függ azonban, hogy milyen mértékben fertőzi meg közösségi életünket, azaz közéletünket a mindennapi bolsevizmus.

Amint láthatjuk, az 1918-as Lukács Györgynek igaza volt az 1919-es Lukács Györggyel szemben.

Egy közösség vagy annak vezetői – legyen szó osztályról, nemzetről vagy éppen pártról – nem hazudhatják magukat keresztül az igazságig.

A rosszból nem származhat jó. A történelem megmutatta, hogy a bolsevizmus, az ideológia, amely a dialektika köntösébe rejtve hivatalosan is vallotta ezt az elvet, megbukott. A mi feladatunk pedig éppen az, hogy ennek a pitiáner, cinikus, sunyi mindennapi gyakorlata is tűnjön el a közösségeink hétköznapi életéből.