– Mikor született meg Önben a döntés, hogy pap lesz, mi vezette erre az útra?

– Miután megszereztem az informatikusi diplomámat, elkezdtem dolgozni, és értelemszerűen informatikusként doktoráltam is. Ekkor ismerkedtem meg egy olasz katolikus közösséggel, a Comunione e Liberazione mozgalom tagjaival ott, ahol éppen dolgoztam. Őrajtuk keresztül találkoztam néhány pappal is, akik ehhez a közösséghez tartoztak. Ez alapvetően egy világi mozgalom, de a papi közösség is részét képezi.

Emlékszem az első találkozásra Matteo atyával. Sokat mesélt magáról: tornatanárként kezdte a pályafutását, rajongott a falmászásért, szívesen motorozott, és még rengeteg hobbija volt. Majd mikor missziós pap lett, ugyan sok mindenről le kellett mondania, mégis látszott rajta, hogy ennek ellenére boldognak érzi magát. Matteo atya története nagyon elgondolkodtatott. Azt éreztem, hogy hozzá hasonlóan jómagam is az általam választott szakmában tevékenykedem, informatikusként, mégsem vagyok olyan boldog, mint ő. Ez kissé összezavart.

Ekkor született meg bennem a vágy: vajon én is lehetnék-e olyan boldog, mint például Matteo atya? Ennek gondolata egyre erősebben munkálkodott bennem. Nem tudatos döntés volt a részemről, inkább azt ismertem fel apránként, hogyha úgy élnék, mint például Matteo atya – missziós papként –, az jóval többet adna, minthogy az egyetemi pályafutásomat folytassam informatikusként. Éreztem, hogy ez a fajta papi kötelékben megélhető élet sokkal jobban vonz, mint bármilyen más egyéb „szakmai” lehetőség. Így végül felvételemet kértem a papi szemináriumba, innen indult az utam.

– Miért éppen Magyarország?

– A papi közösségem, amelyhez tartozom, missziós jellegű. Magyarországon már 2005. óta működik egy missziós ház, amely annak idején a bíboros kérésére jött létre. Amikor valaki belép ebbe a közösségbe, eleve tisztában van vele, hogy a pappá szentelést követően misszióba fognak küldeni bennünket, oda, ahol szükség van ránk. Amikor még kispap voltam, a gyakorlati évemet Szibériában töltöttem: egy évet szolgáltam Novoszibirszkben. Később, a diakónusszentelésem előtt jelezték, hogy inkább Magyarországra küldenek. Így kerültem ide.

– Milyen érzés Magyarországon élni, tevékenykedni?

– Azt mondhatom, hogy mára már otthonommá vált Magyarország. Nyolc éve Budapesten élek, és nagyon kedvelem azt a plébániát (Assisi Szent Ferenc Főplébánia), ahol szolgálok. Élő közösség vesz körül, persze rengeteg a kötelesség is, de természetesen örömmel teljesítem, hisz ez lett a hivatásom. Nagyon megszerettem magát a várost is, megfog a hangulata, és mindeközben rengeteg értékes kapcsolatom is kialakult az itt élőkkel, melyért nagyon hálás vagyok a közösségemnek.

– És milyen jól beszél magyarul!

– Köszönöm! A Szentlélek megsegített. Képzelje, amikor iskolás voltam, angolul tanultam, de a tanáraim azt mondták rólam, hogy Michelének nincs nyelvérzéke... Mára már azt érzem szokatlannak, ha Olaszországban vagyok, és körülöttem olaszul beszélnek, míg itt, Magyarországon magyar környezetben, a magyar nyelv használata már teljesen megszokottá vált számomra.

– Mi a véleménye a közösségről? Önt egy közösségi embernek ismertem meg itt, a kollégiumban, aki szereti, ha emberek veszik körül – a mindennapokban is így van ez?

– Igen, alapelvünkké vált, hogy mindig arra törekedjünk, hogy a közösséget építsük és erősítsük ott, ahol éppen szolgálunk. Isten, amikor megtestesült, mindenekelőtt közösséget alapított, és megígérte, hogy a közösség által jelen lesz köztünk a világ végezetéig. Ebből következik, hogy a kereszténység nem élhető meg magányosan, individualista módon; Jézussal csak közösségben lehet találkozni, és a hitben, szeretetben is így lehet együtt tovább növekedni. Ezért számunkra alapvetően fontos, hogy mindenhol közösséget építsünk.

Mi magunk, papok sem szolgálunk egyedül egy plébánián vagy missziós házban, hanem mindig közösségben élünk. Mi a rendtársainkkal jelenleg hárman élünk egy helyen, a mindennapjainkat együtt éljük meg, közösségben és ezáltal igyekszünk mások felé is közvetíteni ennek jelentőségét és megteremteni a közösségépítés alapjait.

– Ez a közösségteremtés, közösségépítés történik a Slachta Margit Kollégiumban is.  Hogyan került az Ön életébe ez a közösség? 

– Néhány évvel ezelőtt felkeresett a Magyar Vezetőképző Alapítvány. Bemutatták nekem a Morus Vezetőképző Akadémiát, valamint az akkor még épülőben lévő Slachta Margit Kollégiumban rejlő lehetőségeket. Arra kértek bennünket – vagyis a plébánián szolgáló papokat –, hogy a kollégium megnyitását követően vállaljunk szerepet az itt élő diákok lelki szolgálatában. Úgy gondoltuk, hogy mivel hárman vagyunk a plébánián, örömmel vállalhatjuk a feladatot. Szolgálatunk a szentmisék, lelki napok tartását jelenti. Amióta 2024. évben átadták a kollégium épületét, minden hónap első vasárnapján misét tartok a diákoknak a kollégium kápolnájában. 

– Idén szeptembertől teltházzal működik a kollégium, milyen érzés a diákok között szolgálni?

– A szívem megtelt örömmel, mivel nagy meglepetés volt, hogy a tanév első szentmiséjén arányában sok diák vett részt. Örültem, és nagyon szép volt. Külön élmény az, hogy a diákok mernek közvetlenül beszélgetni velem, és nyitottak a lelki programokra. Lelki vezetőként fontosnak tartom, hogy megismerjem a kollégium diákjait, és tudjam segíteni őket a hitük megélésében.

– Ez a segítség miben nyilvánul meg?

– Habár a hétköznapokban sajnos kevés időt tudok szentelni a diákokra, ugyanakkor a havi egyszeri misealkalmon kívül van pár olyan alkalom, amikor hosszabb ideig is köztük tudok lenni. Nagy öröm számomra, ha segíthetem a diákok lelki életének fejlődését, akár személyes beszélgetéseken keresztül, akár azzal, hogy misét mutatok be. A fiatalok sokszor nagyobb távolságról költöznek fel Budapestre és ilyenkor bizony szükségük lehet valamilyen lelki kapaszkodóra, támaszra, hogy ne veszítsék el a hitüket, a megszokott lelki életük korábbi ritmusát. Ha ebben támaszuk lehetek, és közben még a közösséget is erősíthetem, azzal megélem a hivatásomat a Kollégium falai között is.

Az interjút a Magyar Vezetőképző Alapítvány készítette.