Kutyás nemzet vagyunk. Egyre inkább.

Emlékszem, a gyerekek nagyon szerettek volna egy kutyát. Mivel tudtuk, hogy egy állatról való gondoskodás jó hatással van a fejlődő gyerekre, lassan kezdtünk belenyugodni a gondolatba. Azt nem tudtuk, legfeljebb sejtettük, hogy a gondozás napi feladatai fokozatosan átszállnak ránk.

Hajlandóságunk egy kistestű kutyáig terjedt, tekintettel a negyedik emeleti lakásunkra. Középső fiunk, aki akkor nyolc-kilenc éves lehetett, rövidesen beállított egy méretre megfelelő ebbel. Az utcán találta, kicsapott kutya volt, félénk, koszos és büdös. Ez utóbbi vonása az ősi vadászösztön megnyilvánulása, a szagálcázás eredménye volt. A fiúknak így is egy élő állat volt, mi nem ilyenről álmodtunk. Feleségem kompromisszumot kötött velük, megfürdette és azt mondta, egy napig maradhat.

Az egy napból hét év lett. Morzsi – ez a név illet rá legjobban - hálás volt és gyorsan alkalmazkodott. Az előszobában lakott, de bejöhetett a konyhába is, soha nem nyúlt semmihez. Megbíztunk benne mindaddig, amíg egyszer haza jöttünk és a konyhaasztalon lábnyomokat láttunk, az ott hagyott hús pedig kisebb lett, mint előtte volt. Egyébként okos volt és tanulékony. Peti fiunkat szélsebesen húzta minden reggel gördeszkáján a háztömb körül. Amikor kimentek a Hősök terére, a sok pedigrés kutya gazdája hiába próbálta utánozni őket.

Távozásával űrt hagyott maga után. Úgy döntöttünk, hogy az utóda komoly, fajtatiszta kutya lesz. A gyerekek izgatottan lapozgatták a kutyaújságot. A bullmasztiffot választották. Folyik a nyála – tiltakoztam. Mutattak egy tucat fényképet, egyiken sem nyáladzott. Miután haza vittük Ramszeszt, bevallották, hogy filctollal tüntették el a lógó „cipőfűzőket”.

Ő is az előszobában aludt és erősen horkolt. A szomszéd sokáig azt hitte, hogy nekem támadt kedvem ott aludni. Zord külsője ellenére igen barátságos volt. Egyszer mutatta meg erejét, amikor két nagy testű kutya támadt a feleségemre. Sokáig üldözte őket, pedig csak nyolc hónapos volt. Kilenc évig élt velünk.

Néhány év után, amikor a gyerekek önálló életet kezdtek, a negyedikről kertes házba költöztünk egy kis vesztivel, azaz white terrierrel. Az évek során jól összeszoktunk, élénk és játékos kutya még most öreg korában is.

Miért mondtam el mindezt? Hogy érzékeltessem, a kutya a családhoz tartozik, bár nem családtag.

Mostanában egyre több fiatal párt látok gyerek helyett kutyát sétáltatni. Nem valószínű, hogy ilyen tömeges lenne a meddőség. Inkább egy terjedő jelenségről van szó, amikor az állat kilép szerepéből és átveszi egy kis ember helyét. Tudom, lehet értelmes magyarázat, például, aki fél a jövőtől, az nem vállal gyereket, és a szülői ösztön így tör utat magának. Abban bízhatunk, hogy ez múló állapot, a remény legyőzi a zöldszorongást éppúgy, mint a háborútól való félelmet. A gyermek utáni vágy pedig erősebb lesz, mint a komfortos élet szeretete.

Harrach Péter