Csercsa Balázs a portálnak kifejtette, a nem-normatív támogatásokkal a Tisza terve valójában az, hogy ezeket teljesen elveszik, és beteszik egy nagy, közös kalapba. Ezután erre a pénzre pályázati keretben pályázhatnak majd az egyházak, de nemcsak ők, hanem civil szervezetek is.

Ezzel és más változtatásokkal együtt pedig csak alsó hang az a negyvenszázaléknyi támogatási összeg, amitől az egyházak valójában eleshetnek.

Ez a támogatáskiesés valószínűleg különösen érintheti az ingatlanok fenntartását, a fejlesztéseket, de az állam tetszése szerint bármi mást is, hiszen az egyházaknak és egyházi szervezeteknek ezentúl a más, hasonló tevékenységet végző szervezetekkel kell majd megküzdenie a pályázati forrásokért, ezek elosztása pedig teljes egészében az állam belátásán múlik majd.

Ennek módjáról és filozófiájáról viszont a Tisza nem beszél.

Arra a kérdésre, mikor hangzott el a Tisza körében az egyházi államtitkárság megszüntetésének vagy drasztikus leépítésének ötlete, Csercsa Balázs felidézte, az intézményrendszerre vonatkozó tervek előkészítése 2025. őszén kezdődött, és szintén Tanács Zoltánhoz kötődött, akárcsak a kampányprogram összeállítása.

„Tanács Zoltánnak volt egy munkatársa, aki ezzel foglalkozott, illetve tudtommal foglalkozik ma is. 2025. novemberében kaptam egy belső infót Signal üzenetben az említett munkatársamtól, aki szakpolitikai koordinátorként is dolgozott. Azt mondta, készüljek fel rá, hogy a készülő tervek szerint az egyházpolitikát főosztályi szinten tervezik képviselni a leendő államszervezetben, és a mainál jelentősen kisebb apparátussal” – közölte Csercsa.

Ezt a megoldást alkalmatlannak találta az egyházügyekre vonatkozóan, de méltatlannak is látta, szimbolikus értelemben, az egyházakkal szemben,

hiszen csak a rendszerváltás előtti kommunista-szocialista hatalom kezelte legutóbb főosztályi szinten az egyházpolitikát. Ez egy kommunista hagyaték, és alkalmatlan a kellő és illő képviseletre.

Több szakmai egyeztetésre is sor került a Tisza központjában, ahol azt tapasztalta, „az államigazgatás felépítésére vonatkozó terveket készítő személyeknek fogalmuk sincs róla, mennyire komoly és szerteágazó munkát végez egy tetszőleges egyházügyi államtitkárság.”

Vezetők, kabinettagok és munkacsoport-tagok szájából is többször hallottam, hogy ezt a munkát két ember is képes elvégezni.

Hozzáfűzte, úgy tűnt, végül sikerült meggyőznie őket egy egyházpolitikai államtitkárság felállításának szimbolikus és adminisztratív jelentőségéről, „amelynek dolgozói apparátusát azonban húsz fő körül maximálták, beleértve a teljes államtitkárságot és annak háttérintézményét is”, utóbbi azonban nem is lett volna önálló intézmény, hanem csak egy, az államtitkárság alatt működő osztály.

„Így állt a helyzet a kilépésemkor. Azóta a Tiszában teljesen felszámolták még az egyházügyi szakpolitikai munkacsoportot is, és félőnek tartom, hogy végül felülkerekedik az a nézet, mely szerint nincs is szükség egyházügyi államtitkárságra” – jegyezte meg Csercsa Balázs. Meglátása szerint

a Tisza vezetése és a terveket készítők nem látják vagy nem értékelik kellően az egyházaknak a társadalom szövetében betöltött szerepét, azt, hogy milyen jelentős mérhető és nem mérhető eredményekkel járulnak hozzá az egyházak az össztársadalom javához. Ha erről beszélnek, csak kampánycéllal teszik.

Ilyen alapállásból pedig megalapozottnak tűnhet az egyházakat a civil szervezetekkel megegyező módon kezelni, az egyházakat a civil szervezetekkel egy kalap alá venni, akárcsak például Franciaországban. Ugyanakkor ez a modell nem ismeri el a tényt, hogy a vallás és az egyházak sokkal összetettebben, mélyebben szövik át az össztársadalmat, és hatnak a gondolkodásunkra és kultúránkra, mint a civil szervezetek, még akkor is, ha ennek nem vagyunk tudatában.

„Úgy gondolom, az egyházak hivatásukból, társadalmi küldetésükből fakadóan is természetes szövetségesei az államnak” – fejtette ki Csercsa Balázs. Hangsúlyozta, az egyházak óriási és jól mérhető hasznot hajtanak a társadalom számára, közszolgáltatásokon keresztül, és teszik ezt főként lelki indíttatásból, bár az egészen természetes, hogy ezekért a közszolgáltatásokért jár nekik ugyanaz a normatíva, amit a hasonló tevékenységet végző állami vagy önkormányzati intézmények megkapnak. Kiemelte:

tévedés az egyházak tevékenységének megítélése esetében pusztán mérhető eredményekre hagyatkozni.

Az egyházak értékteremtő tevékenysége nem merül ki mérhető eredményekben, bár ezeken a területeken is jelentős. Ezeken túl viszont az egyházak értékteremtő tevékenysége olyan nehezen mérhető eredményekben is megnyilvánul, mint például az egyes ember mentális-lelki egészségmegőrzése, az életvédelem, a környezetvédelem, a családok összetartása, a társadalmi kohézió erősítése, és így tovább. Ezeknek a tevékenységeknek megbecsülhetetlen, de felbecsülhetetlen hasznosságát szintúgy el kell ismerni.

Ezért én úgy gondolom, hogy egy ilyen módszer sem nem méltányos, sem nem igazságos, és még csak nem is modern, ha a lelkiismereti szabadság biztosítását vesszük közmegegyezéses alapnak

– jelentette ki Csercsa. Szerinte a Tisza vezetői nem értik, „mit jelent a gyakorlatban a lelkiismereti szabadság a vallásszabadsághoz képest, mit jelent a kölcsönös megbecsülés alapján álló kapcsolattartás, vagy az, hogy biztosítani kell, hogy az egyházak szabadok legyenek a növekedésre. Mindez az össztársadalom és az egyházak közös érdeke. A Tisza vezetése azonban ezekben az elvekben legfeljebb kampányszlogeneket látott.”

A teljes interjú itt olvasható