Ezen a héten, éppen nagypénteken ünnepli Lengyelország Bátor Boleszláv király koronázásának 1000. évfordulóját, a keresztény Lengyel Királyság megalapításának millenniumát. Ez az esemény döntően meghatározta Közép-Európa történelmi fejlődését, benne a lengyel–magyar barátságot.

Két fiatal állam Európa közepén és két meghatározó uralkodó, Bátor Boleszláv és Szent István, akik a keletről és nyugatról érkező fenyegetések közepette próbálták lerakni egy független, keresztény állam alapjait, a kezdetek kezdetekor még ellenséggé is válhattak volna, hiszen követeik szinte egyszerre érkeztek II. Szilveszter pápához, hogy királyságuk létrejöttéhez koronát és pápai áldást nyerjenek.

Korona azonban csak egy akadt.

A legenda szerint a pápa a döntése előtt visszavonult imádkozni, majd álmot látott, így Gábriel arkangyal üzenetét megfogadva a koronát végül az audienciára korábban érkező magyaroknak adta, de a két delegáció követeit maga elé hívva kérte őket, hogy az isteni rendelést elfogadva, békében, szeretetben és testvérként éljenek.

Ekkor már nemcsak a közös célok, hanem baráti és rokoni szálak is egybefűztek minket.

Egyes vélekedések szerint Boleszláv második felesége, Judit István király testvére volt, aki egy Bezprym nevű fiú­val ajándékozta meg a lengyel királyt. Nevét ma Veszprém városunk őrzi, amelynek ispánja volt. Boleszláv gnieznói megkoronázásával nagyfejedelemből királlyá vált, ami egyúttal a szuverén lengyel állam megszületésének szimbolikus pillanata is, betetőzése annak a munkának, amit Boleszláv a kereszténység és a nemzeti egység létrehozásáért folytatott.

Évtizedes erőfeszítéseinek köszönhetően ekkorra már megszilárdította a lengyel társadalom belső egységét, diplomáciai erőfeszítéseinek és katonai hadjáratainak sikere pedig megmutatta Lengyelország erejét és ellenálló képességét. A szuverenitás belső és külső oldala tehát ekkorra megszilárdult, ugyanakkor 

a keresztény egyházszervezet kiépítése kellett ahhoz, hogy létrejöhessen az a sajátos lengyel kulturális és politikai identitás, amely az elkövetkezendő ezer évre meghatározta nemcsak a lengyelek gondolkodását, hanem a világban elfoglalt helyét is.

Neki köszönhető, hogy egy hitére, kulturális identitására és függetlenségére büszke nép született ezer esztendeje, emlékezete pedig mind a mai napig segít megőrizni ezt a harcos szellemet.

Szent István jól ismerte a Boleszláv által bejárt utat, hiszen a keresztény magyar királyság megalapítása szinte pontosan ugyanazokat a terheket rótta rá, mint a lengyel uralkodókra. Egymás nyelvét ugyan nem értették, de minden kimondott szó, minden üzenet így is értő fülekre talált. A nagy nyugati szomszéd, a Német-római Birodalom árnyékában már a kezdetektől fogva együttműködésre voltak ítélve, hogy megőrizzék a függetlenségüket.

Így indult tehát ezeréves barátságunk, amely a közösen vallott keresztény hitben, a közösen megélt keresztény kultúrában gyökerezik, s amelyet közös királyaink, szentjeink, szabadságharcosaink emeltek páratlan magasságokba az elmúlt évezred alatt.

Természetesen nemcsak ők kellettek ehhez, hanem magyarok és lengyelek százezrei, milliói, akik magukénak vallották és vallják együvé tartozásunkat.

Miként az idei magyar–lengyel barátság napja hivatalos ünnepségén Sulyok Tamás köztársasági elnök úr megfogalmazta: nekünk, magyaroknak nincsenek rokonaink a világban, de helyettük itt vannak a lengyelek, akik barátként segítettek minket a szabadságunkért, hitünkért, szuverenitásunkért vívott küzdelmeink során. Andrzej Duda elnök úr ugyanebből az alkalomból arra is felhívta a figyelmet, hogy a világrend átalakulóban van, és számos kihívást kell közösen leküzdenünk a jövőben, amelyhez nélkülözhetetlen a két nép szolidaritása, a két nép barátsága.

Barátok között is lehetnek nézeteltérések, megeshet, hogy bizonyos kérdéseket másként ítélünk meg, és ez látszólag gyengíti a kötelékek erejét. Az igaz barátság lényege éppen az elfogadás, amelyre több mint ezer éve II. Szilveszter pápa is intette eleinket.

Az ezredik évforduló emlékeztet arra is, hogy a lengyel nemzet erős alapokon áll, büszke történelmére és a függetlenség iránti elkötelezettségére. Mi is büszkék vagyunk rá, hogy amikor szükségük volt ránk, segítettünk lengyel barátainknak. A lengyel vagy a magyar történelem egészen máshogy alakult volna Szent Adalbert, Szent László, Szent Kinga, Szent Hedvig vagy Báthory István nélkül.

Sorsszerű párhuzamot látok abban is, hogy az ezredéves jubileum idén éppen nagypéntekre esik, hiszen az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc egyik sorsdöntő ütközete, az isaszegi csata 1849. április 6-án, szintén nagypénteken zajlott.

Itt a több napja böjtölő Lengyel Légió katonái segítettek nekünk tönkreverni a magyar szabadság elpusztítására törekvő császári csapatokat.

Bem, Dembinski és Wysocki nevére, akik a szabadságunkért, nemzeti függetlenségünkért vívott harc szimbólumaivá váltak, ma is hálával emlékezünk. A hálás magyar nemzet 1880-ban közadakozásból felállította Bem József első köztéri szobrát Marosvásárhelyen. Sőt a lengyel szabadságharcosok szelleme évtizedekkel később, még a XX. században is zsinórmértékül szolgált számunkra. Emlékezzünk vissza: 1956. október 23-án éppen a Bem térről indult a magyar egyetemistáknak a lengyel társadalommal szimpatizáló és politikai törekvéseiket támogató szolidaritási menete, amely a magyar forradalom és szabadságharc kiindulópontjává vált.

Történelmünk során sokszor küzdöttünk együtt közös ellenségek ellen, és volt, hogy egyszerre nyomtak el minket keletről és nyugatról egyaránt. Legnemesebb pillanatainkban akkor is a másik támasza maradtunk, amikor ellenkező irányba sodort minket a történelem, s akkor is, amikor a geopolitikai csatározások más-más táborokba kényszerítettek minket. A mögöttünk hagyott XX. század talán ebben mutatta meg a magyar–lengyel barátság igaz mélységét.

Érdemes felidézni, hogy honvédeink már 1914-től, az I. világháború kitörésétől kezdve együtt véreztek lengyel sorstársaikkal a galíciai fronton. Tavaly volt 110 éve a krakkói és a limanovai csatának, idén pedig a gorlicei áttörés és Przemysl harmadik ostromának kerek évfordulójára emlékezünk. Vérrel írtuk ekkor a magyar–lengyel barátságot. Egy olyan időben, amikor Lengyelország 123 éven át, 1795-től 1918-ig porosz, orosz és osztrák felosztás alatt állt. Szintén 110 éve, 1915-ben viszont már a magyarországi törvényhatóságok voltak azok, amelyek a Magyar–Lengyel Egyesület, illetve ifj. Andrássy Gyula vezetése alatt Lengyelország függetlenségének helyreállítását követelték az uralkodótól.

A pusztító és értelmetlen I. világháború következményei rendkívüli próba elé állították barátságunkat. Hazánk számára a Párizs környéki békék revíziója vált a legfontosabb céllá, míg az újjászületett Lengyelország számára a status quo megőrzése. 

Barátságunk azonban erősebb volt, amit az 1920-as visztulai csoda és a második világháborús lengyel menekültek, köztük Kazimierz Sosnkowski vezérkari főnök megmentése szimbolizálnak. Bár eltérő oldalon álltunk, Magyarország nem állt hadiállapotban Lengyelországgal. Sőt honvédeink 1943-ban Volhíniában az ukránok elől menekülő védtelen lengyel civileknek, 1944-ben Varsó mellett pedig a lengyel felkelőknek segítettek – a németek ellenében.

A jelenleg a szomszédunkban zajló borzalmas háború és az Európai Unión belüli ellentétek, valamint azzal összefüggésben szított feszültség ugyan pillanatnyilag gyengítették politikai kapcsolatainkat, de mindez a meglévő kölcsönös bizalmat és barátságot nem tudja érdemben erodálni.

Vannak erők, amelyek tudatosan akarják meggyengíteni a minket összefűző különleges barátságot. Teszik ezt abban a reményben, hogy az évezredes kötelékünket pillanatnyi politikai érdekek miatt majd feladják a lengyelek vagy a magyarok. A mi barátságunk azonban nem erről szól, és az sohasem fakadt árulásból.

Mindez azonban nem mentesíthet az alól, hogy megpróbáljuk kölcsönösen megérteni egymást a konfliktusokkal terhelt kérdésekben is. Ezek közül jelenleg az orosz–ukrán háború megítélése csúcsosodik ki. Nekünk, magyaroknak el kell fogadnunk, hogy a lengyel politikum és társadalom jelentős hányada számára valós kockázatnak tűnik, hogy egy esetleges ukrajnai sikeren felbuzdulva Oroszország, az elmúlt évszázadokhoz hasonlóan, ismét Lengyelország ellen fordul. Azt is el kell fogadnunk, hogy a háborús konfliktus – megfelelő stratégia mellett – Lengyelország geo­politikai szerepének felértékelődéséhez vezethet, és ezzel lengyel barátaink a világpolitikában is elfoglalhatják majd a gazdasági erejüknek megfelelő helyet.

Lengyel barátainknak pedig meg kell érteniük azt, igaz, hogy az oroszok részt vettek a két dicsőséges szabadságharcunk leverésé­ben, de Magyarország soha nem számított stratégiailag fontos területnek a keleti birodalom számára. Azt is fontos elmondanunk, hogy mi, magyarok semmit sem nyerhetünk a háborúval, csak veszíthetünk, különösen azt a 150-200 ezer kárpátaljai magyart, akit már a háború kitörése előtt is páriává alacsonyítottak saját szülőföldjén.

A második világháború előtti évek ennél sokkal súlyosabb feszültségeket hordoztak, mégis tudtunk együtt, egymásért dolgozni, s akár a legsúlyosabb áldozatot is vállalni.

Ezt szem előtt tartva, 

világnézeti és politikai megosztottságunkon felülemelkedve azért kell dolgoznunk, hogy jeles ünnepeinken száz év múlva is, nemzeti és keresztény identitását büszkén őrző szuverén nemzetek polgáraiként, barátként köszönthessük egymást. 

A húsz éve elhunyt Szent II. János Pál pápa 1991-ben, a magyarokhoz írt levelében arra intett: „Olyan társadalmat építsetek, amely a kiengesztelődés, az igazságosság és a béke értékein alapul.” A szentatya hozzánk, magyarokhoz szóló üzenete ma is cselekvésre int bennünket, különösen napjainkban, a keresztény értékeket támadó erőkkel szemben. Testvérként erre a folytonos, értékalapú építésre hívjuk lengyel barátainkat is.

Isten éltesse az ezeréves lengyel államiságot, Isten éltesse a magyar–lengyel barátságot!