Excellenciás és Főtisztelendő Püspök Atya!

Kedves Ilonka, Szabolcs, Dalma és Hanga!

Tisztelt Gyászoló Család!

Együttérző Rokonok, Barátok, búcsúzó Ismerősök!

Sokféleképpen ismerhetünk egy embert: családtagként, rokonként, barátként, kollégaként vagy csupán távoli ismerősként, akivel a Gondviselő látszólag véletlenül egy-egy röpke pillanatra összefonta az életünket.

Hiszen az életünk találkozások és búcsúzások egymásba fonódása. Ahogyan Rainer Maria Rilke fogalmazza: „Bármit is teszünk, olyanok vagyunk, mint aki épp útra kél, s így élünk mi örökös búcsúzásban.” Most is egy ilyen pillanatot élünk meg! Ez az óra bármilyen nehéz is, a búcsúzás órája.

Nagyon sokan vagyunk itt, és egy ilyen sokaságban mindig erő van. Ezt az erőt nemcsak a közösen érzett fájdalom, hanem a külön-külön megélt, de a mai gyászszertartás során mégis egybekapcsolódó emlékek táplálják.

Közösen búcsúzunk Dr. Sója Szabolcstól, a kiváló, gondoskodó férjtől, a szerető apától, a közeli baráttól, a hivatásrendi és politikai pályatárstól, a nagyszerű és fáradhatatlan háziorvostól, aki betegek, rászorulók gondviselőjeként dolgozott szinte élete utolsó percéig.

Egy gazdag, beteljesedett életet zárt le a halál!

A veszteség a mienk, a családjáé és a barátaié, akik szerettük őt, de Szabolcs a győztes, mert Szent Pál apostollal együtt joggal mondhatja: „A jó harcot megharcoltam a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam. Most készen vár az igaz élet koronája.”

Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!

Mindannyian más és más emlékeket, pillanatokat zártunk a szívünkbe és idézünk fel most a búcsúzás pillanatában. Sokféleképpen ismertük Szabolcsot vagy éppen Sója doktor urat, de mégis minden visszaemlékezésből kristálytisztán kiviláglanak azok a legfontosabb elvek és rendszerek, amik alapján Szabolcs az Ő életét vezette.

A család, a hit és a hivatás.

E három pillér életútja során elválaszthatatlanul összefonódott: Hivatása nem csupán a hétköznapokra, hite nem csak a vasárnapokra koncentrálódott, hanem teljességgel áthatotta családi életét is.

Végtelenül büszke volt édesapjára, az egykori hodászi görögkatolikus parókusra, aki a cigány pasztoráció úttörőjeként vált ismertté széles e hazában. Szabolcs valószínűleg tőle örökölte azt a képességét, hogy mindenkivel, a legalacsonyabb képzettségű emberrel is megtalálta a közös hangot, a közös nyelvet. Utóbbit talán éppen nyelvtanár édesanyjától tanulta, aki elültette benne az idegennyelvek iránti érdeklődés csíráit.

Minden gondolata visszavezetett feleségéhez Ilonkához, három gyermekéhez, Szabolcshoz, Dalmához és Hangához, valamint unokáihoz. Rendkívül büszke volt rájuk, eredményeikről, sikereikről mindig elismeréssel, de a féltés és az aggódás hangján szólt. A szó igaz értelmében is szerető férj, apa, nagyapa és nagyszerű társasági ember volt.

Mindenről volt véleménye, hasznos és megfontolásra váró gondolata. Magam is számtalan történetet őrzök közel három évtizedes távlatból, amikor közösen vártunk gyermekeinkre Pannonhalmán a gimnáziumban, vagy amikor egy-egy KDNP-s rendezvény során találkoztunk, vagy amikor volt lehetőségünk barátságunk megélésére is. Mindig büszkén vallott bencés szellemiségéről, ami Őt jellemezte, ahogy fogalmazta sokszor: „A legfontosabb evangéliumi feladat az elesettek segítése, támogatása.”

Szabolcs minderről nemcsak beszélt, de cselekedett is, főleg, ha a Krisztustól kapott belső iránytűje ezt követelte tőle.

Ha kellett, ruhát és festéket osztott, ha kellett, Németországba is elment, hogy kapcsolatokat építve szervezhesse a Magyar Máltai Szeretetszolgálat segélyprogramját. Részt vett a miskolci, a tállyai és a regionális szervezet létrehozásában, részese volt a Máltai Szeretetszolgálat Miskolci ápolási otthona megépítésének, mely ma is szolgálja a betegek gyógyulását.

Az egészségügy volt a hivatása és a szívügye. Hittel és a rászorulók megsegítésének szándékával végezte munkáját. Aktív részese volt a „Csillagpont Kórház” és a Miskolci Megyei Kórház fejlesztési programjának.

Baráti és szakmai kapcsolatainak is köszönhető, hogy a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kórház és Oktatókórház a Debreceni Egyetem Oktató Kórháza lett és megindulhatott a kórházi lelkészi szolgálat is, de sokat tett a Miskolci Egyetem Egészségügyi Karának újraindításáért is.

Orvosként maga is megtapasztalta, hogy a gyógyulás gyakran nem csak az orvoson, hanem a hiten, a Gondviselő kegyelmén múlik.

Ízig-vérig kereszténydemokrata volt, aki a hit védelme és a rászorulók segítésének szándékával kapcsolódott be a KDNP munkájába. Szorgalmával, tapasztalatával, a térségben személyét övező megbecsüléssel lett a megyei önkormányzat társadalmi megbízatású alelnöke.

Ebbéli megbízatását a közösség iránti szolgálat kiteljesedésének tekintette, olyan lehetőségnek, amely révén a társadalom elesettjeiért, az egyházakért és az egészségügyért nagyobb léptékben tud tenni.

Ezért tevékenykedett, ezért dolgozott országos politikai szerepvállalásával.

Felejthetetlen, hogy milyen erővel és milyen alapossággal készült és szervezte a borsodi, kiemelten a tállyai és a golopi összejöveteleket. 

Szerteágazó munkája során mégis Ő volt az örök háziorvos, aki, ha el-el is kalandozott a kereszténydemokrata politika, a karitatív munka, a sportvezetés, a társadalmi felelősségvállalás irányába, mindig megmaradt orvosnak, aki „élt-halt a betegeiért”.

Kedves Gyászoló Család!

Átérezzük a veszteséget, ami Szabolcs távoztával ért valamennyiünket. Lélekben osztozunk a fájdalomban és kérjük a Jó Istent, adjon erőt annak elviselésére.

Tisztelt búcsúzó gyülekezet!

Nehéz belenyugodni a megváltoztathatatlanba, de mi, keresztény emberek hisszük és valljuk, hogy a halál csak átmeneti állapot, mögötte ott az élet, ott a végső találkozás.

Kedves Szabolcs barátom! Isten áldjon! Borítson be és fogadjon magába az áldott anyaföld, nyugodj békében!