– Kinek és miben segít a RÉV?

Sörédi Pál: A RÉV Ambulancia 1997 óta működik Székesfehérváron, amely egy szenvedélybeteg-segítő ambulancia, eredetileg a Német Caritas modelljének az adaptációjából, illetve az ő támogatásukkal indult el. Jelenleg hét egyházmegyében működik hasonló szolgálat. Magam pszichiáterként a székesfehérvári és a budapesti RÉV munkájában veszek részt.

A szenvedélybetegségeket többféle modell alapján közelíthetjük meg. Ezek közé tartozik a pszichoszociális modell, amely az ember pszichológiai és szociális állapotából, problémáiból indul ki; és a medicinális modell, ami a függőségeket betegségként kezeli. A RÉV eredetileg a pszichoszociális modellben jött létre, a kezeléseket alapvetően mentálhigiénés és szociális munkás alapképzettségű szakemberek végzik pszichoterápiás módszerekkel. Alkoholfüggőknek és különböző szerhasználóknak próbálunk segíteni a leszokásban és a józan élet kialakításában. Az én szerepem ebben az, hogy orvosként, pszichiáterként támogassam a munkájukat.

Farnas István: Intézményünk elsősorban a szenvedélybetegségekkel küzdő személyek és közvetlen környezetük számára kínál segítséget komplex szolgáltatások keretében. A hozzánk fordulók körében gyakori a szerhasználat különféle formáinak előfordulása – legyen szó legális, illetve illegális pszichoaktív anyagokról. Jellemző a szerek egyidejű alkalmazása is, például az alkohol gyógyszerekkel vagy kábítószerekkel való kombinálása, amely jelentősen fokozza a mellékhatások kockázatát, és súlyos, akár életveszélyes következményekhez vezethet.

Szolgáltatásaink kiterjednek a viselkedési addikciók kezelésére is, mint például a digitális eszközhasználat-, internetfüggőség, szexuális függőség, a pornográfiához való kóros kötődés, a szerencsejáték-függőség, a túlzott számítógépes játékhasználat, valamint a társfüggőség különböző formái. Módszertanunk egyik alappillére a rendszerszemléletű gondolkodás, amely a függőséget nem csupán egyéni problémaként kezeli, hanem a családi dinamika részeként vizsgálja. Ennek megfelelően

kiemelt figyelmet fordítunk arra, hogy a terápiás folyamatba bevonjuk a hozzátartozókat is, hiszen a tünetek és azok hatása az egész családot érinti.

Tapasztalataink szerint gyakran a közeli hozzátartozó az első, aki felismeri a problémát, és segítséget kér, így sok esetben rajtuk keresztül történik meg az érintett bevonása a terápiás munkába. A gondozás során lehetőséget biztosítunk pár- és családterápiás alkalmakra is, elősegítve ezzel a kapcsolati rendszer szintjén történő változást és a hosszú távú gyógyulást.

– Az elmúlt időszakban a törvényalkotásban a korábbinál is hangsúlyosabban jelent meg a drog mint probléma. Ez az elmúlt mintegy fél évben vált súlyosabb problémává, vagy éppenséggel most jutott el a rendszer egy olyan pontra, amikor már a teher túl nagy?

S.P.: Nyilvánvalóan nem az elmúlt félévben keletkezett a probléma, és nem az elmúlt félévben lett ekkora a súlya. Az alkoholizmus mindig is nagy probléma volt Magyarországon, és már a ’90-es évektől társul hozzá egy folyamatosan növekvő drogprobléma.

F.I.: A statisztikai adatok és saját tapasztalataink egyaránt azt mutatják, hogy Magyarországon továbbra is az alkoholfüggőség a legnagyobb probléma. Hiányzik az alkoholstratégia, miközben az alkoholfogyasztásról számos helyen látunk folyamatosan reklámokat. Ezzel párhuzamosan azonban

az új típusú pszichoaktív szerek használata is egyre komolyabb problémává vált az elmúlt években: nőtt a fogyasztók száma, és egyre fiatalabb életkorban találkoznak először ezekkel a szerekkel, amelyek már rövid távon is súlyos károkat okoznak, erősebbek, hatásuk elhúzódóbb, addiktív potenciáljuk pedig jelentősen nagyobb. 

Nyilván nagyon fontos a kábítószerek elleni küzdelem, hiszen látjuk, milyen jelentősen rombolnak, sok esetben nem tudjuk pontosan, hogy milyen szert használ a fogyasztó, a feketepiacon elérhető szerek komoly veszélyeket rejtenek. Ugyanakkor észrevesszük, hogy nincsenek kellően hangsúlyos programok a digitális függőségek kezelésére sem. A fiatalokkal való programjaink, foglalkozások során azt látjuk, hogy sok diák napi átlagos képernyőideje akár 5-6 óra. Fontos lenne, hogy a kábítószerhasználat mellett a digitális függőségek problémáját is hangsúlyosabban kezeljük.

– Vagyis a függőségeket mindig egyszerre kellene kezelni? Én nem feltétlenül látok kapcsolatot például a digitális függőség és a drogfüggőség között, viszont az alkohol- és a drogfüggőség között talán egyértelműbb a kapcsolat.

S.P.: Az agyi jutalmazó rendszert, a homloklebeny dopamin-pályáit, sokféle forrásból lehet ingerelni és tuningolni, és ezek a tényezők képesek egymást helyettesíteni. A függőséget ezért váltani is lehet. Elsősorban hasonló hatású szerek között szoktak váltani, alkoholról nyugtatóra és fűre; vagy a stimulánsokon belül kokain, amfetamin, vagy ha csak olcsóbbra futja, akkor mondjuk a kristály jön szóba.

Nagyon gyakran látjuk azt is, hogy sokféle függőség kombinálódhat, amikor szerhasználat is van, hozzá mérhetetlen tartalomfogyasztás az interneten, beleértve annak bármely sötét bugyrát az illegális szerencsejátékoktól kezdve a pornóig, ugyanannál az embernél.

Nehéz azt mondani, hogy „a te drogfogyasztásod káros a te kapcsolatodra, de a játékszenvedélyed vagy a pornófogyasztásod nem”. Az, hogy a politika kiválasztotta ezt a témát, az egyfelől jogos, hiszen ég a ház, másfelől én nem politikailag közelítem a dolgot; szakmai szempontból azt kell elmondani, hogy az ellátórendszer erőforrásainak jelentős megerősítésére lenne szükség. Mondhatnánk, mint Montecuccoli, hogy a háborúhoz pénz, pénz és pénz kell, hiszen

ez is egy háború. Háború, amely a lelkekért zajlik, ahol a függőség és a szabadság kérdése forog kockán.

Elég jól össze tudom vetni a magyar addiktológia helyzetét a svéddel, hiszen ott is dolgoztam 20 évet. Svédország politikailag Európában talán a legliberálisabb társadalom, de addiktológiailag a legkonzervatívabbak közé tartozik, hiszen ott alapjaiban továbbra is a nagyon szigorú protestáns etika alapján ítélik meg azt, ha valaki drogozik, vagy iszik. Nyoma sincs annak, hogy ezen liberalizálni szeretnének, így aztán van egy jó erős addiktológiai ellátórendszerük. Ehhez képest mi, Magyarországon vakon repülünk, ugyanis, ha azok a kliensek, akik nálunk megjelennek, elmondják, hogy mit használnak és mit nem, akkor én azt meghallgatom és tudomásul kell, hogy vegyem, mert nincs eszközöm, hogy a tényleges fogyasztásukat objektivizáljam. 

Amikor a korábbi stockholmi rendelőmben megjelent egy beteg, akkor előírtam a számára, hogy hetente egyszer, kétszer vagy háromszor adjon drogtesztet, attól függően, hogy mit használt. Ezt az ellátórendszer finanszírozza. 6-8 évvel ezelőtt ez egy betegre vetítve kerülhetett akár heti 30 ezer forintba. Ezt a laborköltséget nyugodtan elrendelhettem, és ez mehetett hónapokon keresztül.

Az elterelés Magyarországon abból áll, hogy arra kötelezik az illetőket, hogy részt vegyenek egy 6 hónapos kurzuson, de mint ahogyan a szólás-mondás mondja, itt csak a részvétel a fontos… Svédországban, hogyha a rendőrség elkap valakit, mert drogbefolyásolt állapotban autót vezetett, akkor ahhoz, hogy visszakapja a jogosítványát, nemcsak az kell, hogy tessék-lássék részt vegyen egy féléves kurzuson, hanem az, hogy folyamatosan negatív drogteszteket mutasson föl, amit véletlenszerűen vesznek tőle. A beosztott kolléga random időpontokban felhívja fés ekkor 24 órán belül köteles megjelenni és mintát adni egy detektívtükör előtt. Itthon ilyen nincs, még a kórházi addiktológiai szakrendeléseken sem. Ezért állítom, hogy 

mi vakon repülünk, fogalmunk sincs arról, milyen szereket használnak a klienseink, és sok esetben természetesen ők maguknak sincs fogalma róla, hiszen ki tudja mi van abban, amit az utcán árulnak. Ott pedig bármi előfordulhat, mint ahogyan a hírekben hallottuk, több tonna kristályszerű anyagot foglaltak le egy csepeli gyárban, ahol talán még az sem tudja biztosan, aki gyártja, hogy mi lesz a végtermék, amivel aztán orosz rulettet játszik az, aki beveszi.

F.I.: Néhány éve szegregátumban dolgoztam egy projekt keretében, ahol szenvedélybetegeket, szerhasználó fiatalokat kerestünk fel, gondoztuk őket, egyeseket pedig rehabilitációs intézményekbe irányítottunk. Azt tapasztaltuk, hogy a szerhasználat problematikája már a 9-10 éves gyerekeket is érintette, különösen az olcsó szerek elérhetősége miatt voltak veszélyeztetettek ezek a közösségek. Már a 4. osztályosok is tájékozottak voltak a különböző kábítószerekről.

Nyilván ott is voltak egészséges családok, ahol a szülők törődtek gyermekeikkel, akik így nem kallódtak el a szabadidejükben, de

ahol hiányzik a szülői háttér, törődés, egymásra figyelés, ott a gyerekek könnyebben sodródhatnak a szerhasználat felé, vagy valamilyen függőség felé, miközben csak jól akarják érezni magukat.

Jól látható, hogy a jogalkotói és közpolitikai figyelem most főként a kábítószerhasználatra irányul. Ennek lehetséges oka, hogy ezek a függőségek gyakran súlyosabb, azonnali egészségügyi és társadalmi problémákat okoznak. Ez nem jelenti azt, hogy a viselkedési függőségek, mint például a digitális függőség, kevésbé lennének fontosak.

A digitális eszközök használata is hasonló károkat okoz egy családi rendszerben, mint a szerhasználat, hiszen a személyes kapcsolódás hiánya, az éjszakákba nyúló sorozatok, a „short“ videók nézése, különböző social media felületek használata miatt következhet elmagányosodás, önmagunk hasonlítása miatt önértékelési zavar, vagy depresszió, szorongások, stb.

A függőségeket olyan értelemben kell komplex módon egyidejűleg kezelni, hogy mindig az egész embert figyeljük: saját megküzdési mintáival, nehézségeivel, problémamegoldó eszközeivel és kapcsolatrendszerével együtt, támogatva a felépülés útján.

A teljes interjú itt olvasható